Kiemelt KULTÚRA MAGAZIN NAGYVILÁG

India, Te csoda! – egy sokszínű ország magyar szemszögből

Eve
Írta Eve

Imádunk utazni. Újat, szokatlant, eltérő kultúrát megismerni. És ha éppen mi nem megyünk, hát megkérdezünk mást arról, milyen volt ott. Most például Huck Anival beszélgettem: a fiatal magyar lánnyal, aki férjével együtt belehabarodott a jógába, és Indiába.

Ani és Dani egymástól függetlenül választották a jógát. Aztán egymást, a jóga kapcsán. Ez – mármint az astanga – számukra több mint sport, vagy hobbi. Az életük része, mely egyenesen a gyökerekhez vezette őket Indiába, azon belül is Májszúrba, Gokulamba. Csodálatos hindu esküvőjük előtti első útjuk nehéz, tanulságos és varázslatos volt, azóta viszont kétszer is eltöltöttek egy-egy hónapot az országban, és minden alkalommal mélyebben ismerték meg egymást és önmagukat.

– Dél-India – lévén gazdagabb vidék – nem tipikusan a filmekből látott, lepusztult kinézetű országrész. Mi kifejezetten tanulni, fejlődni járunk oda. – kezdi jókedvűen Anett. – Hozzá kell tenni, hogy Májszúrban a szegénység egészen mást takar, mint itthon. Ott a hontalanságot jellemzően a spirituális megtisztulás és kiteljesedés miatt választják. Sok helyen látni szádhukat lepedőbe burkolódzva, bottal a kezükben, egyetlen edénnyel. Ez mindenük, de ez az ő választásuk, és mindennek örülnek, amit kapnak; ha az egy marék rizs, akkor annak. Nem követelőznek, nem elégedetlenkednek.

Ani szerint India az emberből egyaránt kihozza a legjobbat és a legrosszabbat. Ugyan Ő „hobbi-hindu”, mégis csodálatra méltónak tartja, hogy a szeretet és az isten(ség) ebben az országban folyamatosan és mindenhol jelen van, körülveszi az embert. Nem csak azért, mert pár száz lépés távolságban több mint három templom és egy szentély van (minimum), hanem mert az emberek alázatosak és kölcsönösen tisztelik egymást. Pedig „ott sem szójakolbászból van a kerítés”…

– Milyen az indiai ember? – kérdezem, mire a válasz: – Barátságos, segítőkész és szerény. Soha nem pazarol. A végtelenségig és tovább használ mindent. Nincs olyan, hogy valami elromlik és kidobja. Ha elromlik, megjavítja. Ha nem tudja, akkor elviszi valakihez, aki megjavítja… Mivel a természettel összhangban él, ezért csak annyit vesz el, amennyire éppen szüksége van. Minden nap főz (és képes minden nap ugyanazt enni, ugyanabban az időben), de sosem dob ki semmit. Ami megmarad, az a rászorulóké, a teheneké vagy kutyáké.

Apropó, tehén: Indiában szent állat, éppen ezért ne csodálkozz, ha ott jársz, és lépten-nyomon beléjük botlasz az úttest közepén. Az indiai férfiak sokszor leszállnak a motorról egy-egy tehenet megsimogatni, majd mosolyogva tovább mennek. A házak ajtajai mellett edényekbe készítik ki nekik a főzés utáni zöldségmaradékokat, hogy azokból falatozhassanak. Saját tehene egyébként csak a tehetősebbeknek van.

Visszatérve: az indiaiak szinte egész évben papucsban járnak. Esős évszakban is, a lakásban viszont csakis mezítláb – ez azért vicces, mert így a házak belül szinte mindig koszosak, ahogyan az egész környezet. Tekintve, hogy az országban nem mindenhol megoldott a szemétszállítás (esténként égetik a szemetet, így fullasztó műanyagszag terjeng a városok külső területein) és a félig föld, félig betonutakon a kátyúk új fogalmat teremtenek (még számunkra is), így a tisztaságot nehéz fenntartani. Azért igyekeznek haladni a korral: például a műanyag táskát egy éve Májszúrban egyszerűen betiltották, egyik napról a másikra.

Egy európai számára India a mocskos környezettel lehet egyenlő, pedig egy indiainál jobban senki nem tiszteli jobban a természetet. Egyszerűen csak nem épült be a kultúrájukba, hogy a civilizáció szemete nem bomlik le (túl gyorsan, vagy soha). Az ételt javarészt banánlevélen szolgálják fel, és nem ismerik azt a luxust, amit az ivóvízzel való mosakodás vagy főzés jelent.

Ha már a mosdásnál tartunk, Ani elmeséli, hogyan zajlik egy fürdés. – Na, hát az egy kaland. Képzeld el, hogy van egy csap. Vegyes, tehát egyszer hidegvíz jön, egyszer meleg. Persze fertőzött. Adott egy szék, és két vödör. Az egyikbe a víz megy, aztán leülsz a székre (hidd el, jobb úgy), és a másikból magadra locsolgatod a vizet. Egy élmény. Nyilván nem egy négycsillagos szállodáról beszélünk, hanem az átlagéletről.

Fentiek alapján úgy tűnik, nehéz Indiában boldogulni, pedig nagyon élhető és olcsó: lelassult életet élnek, mely mentes az idegeskedéstől és az értelmetlen pazarlástól. Ha az ember nem tud mit dolgozni, elmegy fűszert szedni és a házak mellett járva-kelve árulja azokat. Mert fűszerből aztán sosem fogynak ki!

A nemek egyébként nagyon élesen elkülöníthetőek egymástól. Indiában minden ügyet a férfi intéz. A nő tehát 100 %-ig nő lehet sőt: annak kell lennie. És ez így van jól. A férfi a gondoskodó, a nő pedig a támogató fél, így a kapcsolat köztük sokkal harmonikusabb, egészségesebb és ezt Ani is érzi, minden ottlétük alatt. Ha nőként kérdést tesz fel egy árusnak, az biztosan Daninak válaszol, zavartan. Vásárolni is inkább a férfiak szoktak. És alkudni. Mert MINDENBŐL alkudnak. Ez nem szokás, hanem életforma. Egyedül az állami boltokban nem szabad alkudozni és ez csaknem olyan közismert tény, mint hogy a templomba csakis tisztán mehetnek be, és mindenki adakozik.

Van még valami, ami nagyon jellemző egy indiaira: a szemérmesség. A nők nagyon színesen öltözködnek, de nem illik és nem ajánlott vállat, lábat vagy feneket villantani. Leginkább pompás, vibrálóan színes szárikban mutatkoznak – melyből viszont mindig kint van a hasuk. Az intim szféránktól egyébként minél előbb el kell búcsúznunk. Sorban álláskor (amely sor nem lineáris) test a testhez ér teljes felületen, és ezt bizony nem könnyű megszokni.

Ha ezen kívül van valami, ami Indiában kihívást jelent, az a tömegközlekedés. Azt állítani, hogy a buszokon és vonatokon fürtökben lógnak az emberek, cseppet sem túlzás – és habár a vonatok tetején már tilos utazni, jellemzően hónapokkal előre elfogynak a jegyek és HA feljutsz a vonatra, akkor „annyi helyed van, amennyit a térből kiszorítasz”. A Google maps nagyjából használhatatlan, közlekedési lámpák és sávok pedig nincsenek; szóval ha azt hiszed, hogy az olaszok merészen közlekednek és sokat dudálnak, tévedsz. Ani még hozzáteszi: – Az autópályán fekvőrendőrrel korlátozzák a gyorshajtókat. Képzelheted, milyen érzés nyolcvannal átmenni rajtuk!

Még órákig tudnám hallgatni, ahogyan mesél, főként a konyháról… ! Nem újdonság, hogy Indiában 90 %-ban minden csíp. Minden tele van színes, ízes, illatos fűszerekkel, így az ételek rendkívül vibrálóak, ízgazdagok. A cayenne bors, a kurkuma, a chili és a curry különböző fajtái a leghasználtabbak, emellett a piac tele van olyan zöldségekkel, melyek európai szemmel nézve ismeretlenek.

A túlnyomóan vegetáriánus életfelfogás miatt a piacokon nem találkozol sült-főtt bogárhadakkal. Sőt lehet, hogy a húsról többen le is szoknának az igen naturális hatású „hentesek” miatt, akik a kiválasztott állatot előtted vágják le. Viszont nagyon finom a nemzeti zöldséglevesük (sambar), melyet általában rizshez vagy más ételhez esznek, a curry (nem a fűszer, hanem az étel) olyan mint nálunk a  lecsó (ahány ház, annyi curry), és nagyon finom az idli, ami kinézetre szivacsra, állagra pedig tömörebb grízgombócra hasonlít.

Jellemzően sok kis adagot esznek (kézzel), melyben a rizs csak köret, és mindig van valamilyen savanyúság is hozzá. Ani kedvence a dosa: egy általában krumplival töltött, palacsintához hasonló sós étel, melyhez kókusz csatnit kínálnak. Az egyik legfinomabb dolog pedig, amivel az ember egy ilyen lakomát leöblíthet, az a kókuszvíz. De csak mértékkel: ugyanis hűti a szervezetet, így könnyen megfázhatunk tőle!

Egy biztos: India egyszeri, és megismételhetetlen – és Ani szerint, kellő nyitottsággal kezelve sosem elég belőle. Mi hiszünk neki!

Cikkünket megtalálod a Flyerz Magazin 2018 december/januári számában is!

Hozzászólás írása