Egyéb FLYBUZZ FLYSTYLE FLYSTYLE HELYEK Kiemelt KULTÚRA MAGAZIN NAGYVILÁG TIPP UTAZÁS VÉLEMÉNY

Kriszti blogja – Egy családanya beszámolója Pakisztánból 6. és 7. rész

6. RÉSZ

Három testőr Pakisztánban 2

Múlt héten többször vittünk nekik maradék ételt abból, amit főztünk. Amikor én vittem, megköszönték. Miután a férjem kivitte, a következő párbeszéd hangzott el:

„Kivitted? Örültek neki?”

„Igen” – majd egy halvány mosoly megjelenik az arcán – „Szalutáltak is.”

Ah, nem értem, nekem miért nem?

Egyik nap óriási robaj volt az udvaron, az őrök már megint alkotnak valamit. Kinéztem, és egy hatalmas szemétkupacot pillantottam a kert középpontjában. A kupacból körvonalazódni kezdett egy második őrbódé. Ajjajj, az őrök a kert közepében akarnak felállítani egy második őrbódét! Kihívtam a férjemet, hogy ő magyarázza el nekik, ne oda tegyék. Így is elég, hogy járőröznek az 500 m2-en, egy második bódé a kert közepében? Nem sajnálom tőlük, de ne oda rakják, használhatatlan lesz a kert!

A bódéból nézve tényleg hangulatos, mert szép fák vannak körülötte. A férjem megbeszélte velük, hogy a banánfa mellé rakják a sarokba. Bólogattak, hogy „yes, sir”, „of course sir”. Este mikor hazaértünk a bódé rendületlenül állt a kert geometriai középpontjában. Én tudom, miért nem rakták a kijelölt sarokba. Mert ott is képeztek már egy szemétkupacot és azt onnan nem akarták elpakolni! This is Pakistan.

De nem adom fel. Az a bódé el fog onnan tűnni.

7. RÉSZ

Nagyon sokan kérdezitek, hogyan érezzük itt magunkat és mik az általános benyomásaink.

A válasz a kérdésre az, hogy nagyon jól érezzük magunkat. Szerencsések vagyunk, mert egy szép házban lakunk, két kis tündér könnyíti (vagy néha nehezíti) az életünket és minden napra jut egy újdonság, amire rá lehet csodálkozni.

Az első héten minden nap egy csoda volt, mindenkit szuper kedvesnek láttam és mindenben találtam valami felfedeznivalót. Mint amikor az ember nyaralni megy egy kényelmes és szép helyre és minden varázslatos körülötte. De ahogy telnek a napok, néha arcul csap a valóság, ez a hely mégsem olyan szép, mégsem tiszta, az az ember mégis érdekből kedves. Akkor csalódott vagyok és szomorú. Végül pedig jön az utolsó fázis, hogy megértem és elfogadom, hogy ez egy ilyen hely, próbálok alkalmazkodni és akkor máris könnyebbek a mindennapok. De az tény, hogy a varázslat szép lassan elmúlik.

Amikor megérkeztünk a reptérre és a kocsi elvitt minket az otthonunkba, az volt a legmeglepőbb dolog, hogy minden zöld. Én alapvetően úgy képzeltem, hogy száraz lesz, sivatagosabb és a sárga szín dominál majd. Csupa zöld minden, az utcák mellett csodálatosan magas fák és színes virágos bokrok. Iszlámábád (a héten írt egy barátom, hogy ez a helyes írásmód) felett húzódik a Margalla Hills, ami telis tele van erdőkkel. Fantasztikusan néz ki, nem tudok betelni a látványával.

bffn7968.JPG

Sajnos nehéz jó képet csinálni róla, mert többnyire valami felhőben úszik. Pára és szmog vita is van, de szerintem inkább pára lesz.

img_1988.JPG

Nagyon meleg van 35 fok vagy több és nehéz kint lenni az utcán. A helyzetet nehezíti, hogy a nők csak hosszúnadrágban lehetnek és a vállukat el kell takarni. A minap a suliban az egyik anyuka arra panaszkodott, hogy a téli ruháit hordja. Mondjuk ez szerintem túlzás, de az tény, hogy késő tavaszi és kora őszi ruhákban vagyunk. (Ha vannak még ilyen fogalmak Európában, mint késő tavasz.) Ez a szabály a gyerekekre is érvényes. Ezen két napja kezdtem lazítani és már megengedem nekik a rövidnadrágot.

img_2071_blogra.jpg

img_0154.JPG

Tudom, a kendő. Megkérdeztem a sofőrünket, hogy kendőt kell-e nekem viselni, a válasz az volt, hogy itt minél tehetősebb valaki, annál kevésbé hord kendőt. Úgyhogy részemről ezt a kérdést lerendezettnek tekintem, és nem kezdek el kendőkötési módokat nézegetni interneten.

Mindenki mondta, hogy a legnehezebben a bezártságot fogom viselni. Ugyanis az utcára nem mehetünk ki. Ezt én az első héten megszegtem és a két kislányommal egyedül indultam sétálni a szomszédos utcákban. Láttunk nyuszit is, ami csak úgy kóborolt az utcán és füvet rágcsált. Másnap meséltem a férjemnek és a sofőrnek, hogy egyedül sétáltunk és egy kisebb leszúrásban részesültem. Úgyhogy sajnos ez volt az utolsó ilyen alkalom. Nekem nem volt félelem érzetem, tény, hogy volt néhány fura arc az utcán, aki jól meg is nézett, de olyankor átmentünk az utca túloldalára és ott sétáltunk tovább. Budapesten is volt már ilyen élményem….

Megjegyzem, az őreinknek mondtam, hogy megyek azok meg mondták, hogy persze okés, még integettek is és ékes angolsággal mutogatták és mondták, hogy „mosque” balra, „street” jobbra. Ha ők nem izgultak a dolog miatt, akkor én minek. De megértettem, egyedül sehova.

Ez viszont az jelenti, hogyha ki akarok menni például vásárolni, akkor két ember jön értem, egy sofőr és egy biztonsági őr. Első nap mondtam a férjemnek, hogy nincs az őrnél fegyver. A férjem felhívta a figyelmem, hogy nézzem csak meg a ruhája körvonalait, ahogyan megy. Tényleg ott a pisztoly a ruhája alatt! Csak a salwar kameez jól elfedi.

A boltnál bekísér az őr és a sofőr a kocsiban vár. Az őr tolja a bevásárlókocsit és amint leveszek valamit a polcról, azonnal kikapja a kezemből. Tudniillik, nehogy már cipelnem kelljen valamit. Néha úgy teszek, mintha nem figyelnék oda és csak viszem magammal a kiválasztott terméket, ilyenkor csak jön utánam és próbál magyarázni angolul (nem nagyon tud), hogy adjam oda. Végre odaadom, akkor megnyugszik.

A bevásárlótáskák egy percig sem lehetnek a kezemben, akkor idegesek és elveszik tőlem. Egy kocsiajtót egy nő nem nyithat ki. Versenyezni szoktam a sofőrrel, mert olyan gyorsan ugrik ki, hogy kinyithassa én pedig természetesen egy mozdulattal meg tudom előzni és mindig nagyon csalódott emiatt.

Ez eleinte ugye csodálatos (és vicces) volt, de amikor rájöttem, hogy ez így lesz két évig és én még egy kocsiajtót se nyithatok ki önállóan, akkor azért elszomorodtam. Az is nagyon zavar, hogy az őr mindig látja, mennyi pénzt költök. Mi van, ha jelenti a férjemnek? 🙂

Viccet félretéve, nem ez zavar, hanem az, hogy tudom, ő szerényebb körülmények között él és én meg itt luxuscikkeket (például edények, tányérkészlet) vásárolgatok.

Aztán most már kezdem elfogadni a helyzetet, beléptem a harmadik fázisba. Tulajdonképpen nem is olyan rossz az, hogy valakik mindig cipelik a szatyraimat és tolják a kocsit. Miért küzdök az ellen, hogy betegyék helyettem a dolgokat a kocsiba? Van 2 boldog évem, aztán Magyarországon majd úgyis cipelhetek, amennyit csak szeretnék. Még többet is.

És ha a sofőr boldog attól, hogy kinyithatja az ajtót, hát legyen. Néha már hagyom is neki. Hangsúlyozom: néha. Elkezdtem kártyával fizetni, illetve már megkérem az őrt, hogy hagyjon magamra és akkor végre egyedül lehetek. A minap egy egész kávét kikérhettem egyedül és 5 teljes percet eltöltöttem egymagamban a kávézó kertjében. Alakul ez, csak el kell fogadnom a helyzetet.

Egy vicces sztori még a végére. A minap egy pincében használt bútorokat, tányérokat válogattam és mivel elég sok cucc volt, 5 pakisztáni segített csomagolni és pakolni. Amikor készen lettem, fel kellett mennem az épület negyedik emeletére. De a pincéből a földszintig a lift nem működött. A helyiek legalább 5 percig tanakodtak azon, hogyan jutok fel a földszintre, tekintve, hogy a lift nem működött. 1 emeletről van szó. Bár nem értek urduul, de nagyon vicces volt látni, hogy ez ekkora probléma. Aztán megtörtem a beszélgetést és mondtam, hogy képes vagyok a lépcsőn felmenni egy szintet. Az egyik felkísért, majd a földszinten megkérdezte, hogy akkor a negyedikre is gyalog szeretnék-e menni. „Na azt azért már nem.”- hangzott a válaszom, mire ő megnyomta helyettem a liftgombot.

Forrás: https://hellopakisztan.blog.hu/

Hozzászólás írása