Egyéb FLYBUZZ FLYSTYLE FLYSTYLE HELYEK Kiemelt KULTÚRA MAGAZIN NAGYVILÁG TIPP UTAZÁS VÉLEMÉNY

Kriszti blogja – Egy családanya beszámolója Pakisztánból 8. rész

We don’t need no education

Most következzen egy poszt a kislányaimról. Sokan ismeritek őket és sokan kérdezitek is, mit gondolnak ők az ittlétünkről. Erre nem tudom a választ, de nagyon próbálom megfejteni.

Mikor elmondtuk nekik, mire vállalkoztunk, nem akartuk őket egyből Pakisztánnal fárasztani (még nekünk is szokni kellett a gondolatot), ezért azt mondtuk nekik, Ázsiába megyünk. Ők ezt úgy fordították le magukban, hogy a dzsungelben fogunk élni a tigrisekkel. Egy jó ideig ezt a gondolatot nem tettük helyre bennük és nagyon izgultam, mit fognak szólni majd Pakisztánhoz. Talán ezért is nyugodtam meg annyira, amikor láttam, hogy itt minden zöld és nem száraz sárga sivatagos. Aztán amikor a Margalla Hills erdőit is észrevettem, abba már én is dzsungeleket láttam. És aztán pedig kiderült, hogy itt élnek az erdőkben leopárdok! Az már majdnem tigris! (Nagyon félnek az emberektől, közelükbe se merészkednek.)

18099-linex-1373614797-267-640x480.jpg

A másik gondolat, ami megragadt bennük, főleg a nagyobbikban, hogy itt angolul kell majd beszélni.

Egyik este még otthon a nagyobbik elmondott egy mesét a kicsinek:

“Egyszer volt egy kismajom, akit úgy hívtak, hogy J. J majom nagyon sokat hisztizett és ezt az anyukája és a nagytestvére nem szerették. Az anyukáját úgy hívták, hogy anya. A testvérét meg úgy, hogy B.”

A kicsi közbevág: “És Apa?”

A nagyobbik folytatja: “Az apukájuk, akit úgy hívtak, hogy Apa, elment Ázsiába. Nagyon sokszor beszéltek vele telefonon. És aztán egyszer hazajött. Azt hitték, hogy angollá változott, de végülis nem. Itt a vége fuss el véle.”

Ezen a ponton értettem meg, hogy a nagyobbik lányom azt gondolja, hogy mi már egymás között sem fogunk idekinn magyarul beszélni és teljesen “angollá változunk”. Természetesen elmagyaráztam neki, hogy aggodalomra semmi ok, egymás között a dzsungelben is magyarul beszélünk majd.

A kisebbik lányom ezután elmondta a „válasz” meséjét: „Egyszer volt egy kismajom, akit úgy hívtak, hogy B. Ment ment az erdőben és találkozott a tigrissel, akit úgy hívtak, hogy J. J. tigris jól leüvöltötte B. majmot. Aztán mentek az erdőben. Mentek mentek mentek. Fuss el véle.”

Ez a mese pedig mindent elárul az én kis tigrisemről is.

Szerencsére, vannak itt majmok is. Voltunk már majomlesen, de csak egy kövér pávián szerűt láttunk, annyira nem volt izgalmas. Ha lehűl a levegő majd többet fogunk látni, most inkább a hegyekben vannak. A nagyobbik lányom pedig nagyon élvezi azt, hogy rengeteg a papagáj meg a színes madár. Reggelente mindig figyeli, ahogy rászállnak a kerítésre.

a_meeting_of_monks_galleryfull_nkche_pak101_dot_com.jpg

A ház tetszett a gyerekeknek, a szobájuk is és eleinte minden új volt, amit nagyon élveztek.

Aztán jött a suli/ovi (majd külön posztban írok erről) és az idilli dzsungelélet szertefoszlott.

Angolszász rendszerben járnak, itt az ovi olyan, mint egy iskolaelőkészítő. Az első nap lehetett a legnehezebb nekik és nagyon nagyon elveszettek voltak. Gondoljatok bele, egy idegen országban, vadidegen emberek között egy olyan nyelven, amit ugyan értenek (kaptak felkészítést), de nem beszélik és ráadásul kvázi iskolát kezdeni. Leírva is borzalmas.

Megszakadt a szívem értük. A második héten mindketten azzal fogadtak, hogy „Anya, úgy döntöttünk (ketten!), hogy ez volt az utolsó napunk ma az iskolában és nem jövünk többet.”Majdnem elnevettem magam, hogy ezt milyen okosan kifundálták. Aztán meggyőztem őket, hogy még 1 napot adjunk a dolognak. Aztán még egyet. Végül rájöttek a trükkre és nem próbálkoztak ezzel többet. Macerás is lett volna 2 éven keresztül mindig 1-1 napokra iskolába menni.

Persze a kreativitásuk nem ismer határokat. Ezt követően délutánonként azzal kezdtek gyanúsítani, hogy én nem megyek értük időben. Teljesen alaptalan vád volt. Azokban a napokban mindig fél órával az órák vége előtt érkeztem a suliba és csak kóvályogtam, amíg kiengedték őket. Aztán jön a napom kétség kívül legboldogabb perce, mikor kiszaladnak az osztályból széles vigyorral az arcukon és elkezdenek mesélni

Napról napra jobb. A tanítónénik beszámoltak az első mosolyokról, arról, hogy szépen lassan kezdenek mindketten megnyílni. Már részt vesznek az órákon és vannak barátaik!

A nagyobbik részletesen elmesélte, hogy az egyik kislány úgy nézett ki, mint egy korábbi ovistársa. Aztán egyik nap láttam, hogy valamit nevetgéltek, mikor jöttek ki a teremből. A tanítónéni pedig aznap boldogan számolt be arról, hogy a kislányom barátra lelt! És aznap különösen sokat mosolygott. Nagyon megdicsértük. Kértem, hogy mesélje el, hogyan történt. A válasz valami olyasmi volt, hogy mindketten tudták, hogy barátok lesznek és egyszer csak barátok lettek. Mi sem egyszerűbb ennél.

A kistigrisem az örök lázadó, mint a legtöbb kisebb testvér, mert nekik harcolniuk kell az érvényesülésért. Neki 4 dolog fontos az életben: Apa, Anya, Nagytesó és TÉSZTA. Igen, csupa nagybetűvel. Ha ezek vannak, nincs probléma. És kérem, itt minden adott, úgyhogy a kicsi köszöni szépen, jól van. Az óvonéni valami olyasmit mondott róla, hogy „She wants to do things on her own way, but of course, we do not let her do it in her own way.” Ne gondoljatok rosszra, én értem, mit akart ezzel mondani az óvonéni. A kicsi hisztizik. Őt nem érdekli, hogy angol nyelvűek vannak körülötte, ő magyarul hisztizik. És hát, hisztizni hisztizhet, de attól még a dolgok nem alakulnak majd a kedve szerint.

A kicsi olyan boldogan szokott fogadni a tanítás után és annyira lelkesen, csillogó szemekkel meséli, hogy „Anya! MATRICÁT RAGASZTOTTAK A KEZEMRE. ÉRTED? M-A-T-R-I-C-Á-T!” És mutatja a körömhegynyi aranyszínű matricát a kezén, ami ekkora boldogságot jelent. Én ezekből úgy gondolom, vele nincs probléma.

A nagyobbik viszont elveszettebb a suliban. Nekem mindig ő volt a kiegyensúlyozott, biztos támaszom és most látom, hogy megbillent. Belöktük a dzsungelbe, távol a komfortzónájától és nagyon birkózik a helyzettel (főleg az angollal). Amit nagyon szeretek viszont benne, hogy bátorítja saját magát és engem. Ma este például azt mondta: „Anya, nagyon jó lesz ez a suli. Köszönjük meg Apának, hogy itt lehetünk.”

Nagyon jó, hogy testvérek és mindig mesélik, hogy az udvaron nagyon boldogok, amikor találkoznak, és mindig beszélgetnek. Ez nagyon sokat jelent nekik egy idegen környezetben.

Az angolt szokják, „yes” és „no” nagyon mennek már. De a minap hallottam játszani őket, és azt mondta a nagyobbik a kicsinek, hogy „Tudod, a ’let’s go’ azt jelenti, gyerünk!” A kisebbiktől pedig az egyik anyuka megkérdezte, hogy „Is your name J?” (angolul ejtve ki a nevét). Mire a kislányom egyből válaszolt lassan és türelmesen: „No. J” magyarul ejtve ki saját nevét.

A nagyobbik nekem már mondott egy egész mondatot is, amit kb 20 puszival jutalmaztam. A tanítónénikkel azt állapítottuk meg, hogy bár nem beszélnek még, de szépen ülepszik a fejükben minden és egyszer csak ki fog pattanni. Azt már látom, hogy amilyen szót tud, azt másként ejti ki, mint én. (Tippelhettek, kié a helyes… nem az enyém.)

A világ legérdekesebb szociológiai kísérlete ez, hogyan tanulnak idegen nyelvet. Legszívesebben bekameráznék mindent, hogy lássam a fejlődést.

Végezetül a honvágyat még nem ismerik, de lerajzolni tökéletesen le tudják. Íme a nagyobbik kislányom rajza:

Feladat: Rajzolj le mindenkit, aki a házadban él.

Megoldás: A kép közepén ott van a magyarországi házunk. Aki látta élőben tudja, hogy ez összetéveszthetetlenül az. A kép teljes részét elfoglalja. Este van, a ház alszik. A család pedig a kép szélére fért már csak ki. De mindenki vidám és mosolyog.

Forrás: https://hellopakisztan.blog.hu/

Hozzászólás írása