FLYBUZZ FLYSTYLE FLYSTYLE HELYEK Kiemelt KULTÚRA MAGAZIN NAGYVILÁG UTAZÁS VÉLEMÉNY

Kriszti blogja – Egy családanya beszámolója Pakisztánból

Lapigazgatónk gimnazista osztálytársa, Kriszti Pakisztánban él és nemrég elkezdett egy blogot, ahol megosztja élményeit a tervekkel, a kiköltözéssel, az ottéléssel kapcsolatban. Olvassátok, szeressétek! 🙂

“Sziasztok!

Kriszti vagyok és Islamabad-ban (Pakisztánban) élek a családommal. Én is néha elgondolkodom, hogy mit keresek itt, sőt néha azon is vitát folytatok magammal, hogy szerencsés vagy szerencsétlen vagyok-e.

Kezdjük az elején. Egy áprilisi szerda délutánon kezdődik a történet, amikor munka után a férjem felhívott és lelkesen mesélte, hogy a főnökével külföldi karrierlehetőségekről beszélgettek és lenne itt több opció is, de szeretné, ha egyet alaposan megfontolnánk. Ezért azt javasolta, menjünk el pénteken kettesben vacsorázni és beszéljük át.

Első gondolatom: „ajajajj”. A második gondolatom: „ajjajajjajj”. A férjem vacsorázni hív, kettesben, hogy karrierről beszélgessünk???? Tuti akar valamit, ami nekem nem fog tetszeni.

„Inkább mondd el most a telefonban.”

„Az nem jó”

„De légyszi, essünk túl rajta”

Aztán elkezdte mesélni, elmondom a lényeget, ami akkor átjött nekem: „Pakisztán. 2 év. Júniusban indulni kéne.” Aztán részletesen elmondta a pozíciót és a karrierlehetőséget is. Sajnos – mivel mérsékelten, de én is karrierista vagyok – a lehetőség magáért beszélt, így megértettem és egyetlen századmásodpercig sem volt kétséges, hogy ezt el kell vállalnia. Első körben azt mondtam, hogy menjünk, de beszéljük meg otthon.

És hazaértem, a frissen elkészült házunkba, ahol apukám a kislányaimmal várt rám. Gépiesen elköszöntem apukámtól, adtam puszit a kislányaimnak (J. (2) és B. (4)), majd leültem a kanapéra és úgy éreztem, hogy én innen nem tudok felállni. Nem, hogy Pakisztánig elmenni.

Hazajött a férjem és mondtam neki, hogy ez nem fog menni. Menjen ő, de mi maradunk, majd 1 év múlva utánamegyünk. Meg is egyeztünk, kitaláltuk a részleteket.

Másnap vázoltam a tervet egyik barátomnak. Szépen elmeséltem, mit fundáltunk ki, csak 1 kérdésem maradt, az, hogy a gyerekek, hogyan élnék meg ezt az egészet. A barátom hagyta, hogy végigmondjam, majd a következőkkel reagált: „Én hallom, amit mondasz, de ezek nem érvek, hanem kifogások.”

Bamm, eldördült az első ágyú. Először részletesen elemezni kezdte a pakisztáni nők széles csípőjét, akik majd mind veszélyt jelentenek a férjemre, amíg én itthon tartom a frontot. OK, értem én, de megbízom a férjemben. „Mind ezt mondja.”- hangzott a válasz. Aztán elmondta, hogy a távkapcsolat nem lesz jó a gyerekeknek, mert a gyerekeknek ott van az otthon, ahol mi vagyunk. Ha pedig szakadnánk, az csak megzavarja őket. Itt már éreztem, hogy gyengülő csapataim visszavonulásra kényszerülnek. Majd közölte, hogy amúgy a leggyakoribb válóok az, hogy a férj külföldön dolgozik. Ezen a ponton megint kicsit összekapták magukat a seregeim és mondtam, hogy ez velünk nem fordulhat elő. És végül jött az utolsó frontális támadás, az, hogy szerinte én öregszem. Kész, csapataim mind elhullottak. 30as éveim elején (na jó, közepén) járok, nekem ne mondja senki, hogy öregszem… Kértem, hogy fejtse ki. És levezette. Elmondta, hogy milyen jelekből és reakciókból látja azt, hogy hajlamos vagyok beleülni dolgokba és „megöregedni”. És sajnos igaza volt.

Nagyon vágytam az állandóságra. Valamilyen módon az életem sokáig átmeneti dolgokon alapult, kezdve onnan, hogy két gyerek miatt folyamatosan kiestem a karrieremből, odáig, hogy építkeztünk, amit nagyon nehezen fejeztünk csak be és minden addigi lakásunk egy köztes megoldás volt. És pont, amikor beleülhettem volna és hátradőlhettem volna a kanapén, akkor kellett megint felállni és újrakezdeni. És úgy éreztem, hogy az már nem megy.

De beleülni nem jó, mert az agyam, a világlátásom és az életem is attól fejlődik, ha változtatok. Új ízek, új környezet, új illatok, új növények, más emberek, más szemlélet, nyelvtanulás és mekkora, de mekkora lehetőség Pakisztánban élni 2 évet! Utána 40 éven keresztül az összes sörözésre megvan a témám. Amikor már majdnem elhal a beszélgetés csak bedobom, hogy és „Pakisztánban ez meg a volt.”

Úgy álltam fel az asztaltól, hogy bár csapataim súlyos vereséget szenvedtek, új seregem volt és azt mondtam „megyek Pakisztánba”. Fel is hívtam a férjem és tudattam vele a jó hírt. Leírom a reakcióját:

„Jó.”

Majd elbúcsúztunk és letette a telefont.

Nos, nem éppen ezt vártam, de nyilván nem tudta, min vagyok túl. Egy órával később visszahívtam és „finoman és nőiesen” megkérdeztem: „ENNYI? TÉNYLEG CSAK ENNYI? HOGY >>JÓ<<?” Aztán elmondta, hogy nagyon örül, mert ezt nagyon nehezen tudta volna egyedül végigcsinálni. De addig a telefonig ő is abban a hitben volt, hogy egyedül lesz és neki is kell idő, hogy felfogja, ami történik. Megnyugodtunk, megbeszéltük, innen már nem volt kérdés, tudtuk merre van az előre (keletre Pakisztánba), csak a részleteken kellett keresztülmenni.

Egy dolog meghozni a döntést, egy másik beállni a saját döntésem mögé. Hónapok teltek el, mire tényleg őszintén tudtam várni és örülni a dolognak. Nyárra már magabiztosan állítottam, hogy jó lesz.

2 hónapot végül is távkapcsolatban kellett végigcsinálnunk, én a két gyerekkel otthon, ő Pakisztánban. A férjem kijött és rendezte nekünk a terepet, hogy mi már a saját házunkba jöhessünk. Az a két hónap nagyon nehéz volt és nagyon örülök, hogy együtt kezdjük/folytatjuk a kalandot.

Alapvetően nagyon szerencsés vagyok, hogy ekkora kaland részese lehetek.

Még nincs egy hete, hogy megérkeztünk. Igyekszem rövidebbeket posztolni. Fogadjátok szeretettel a kinti életünkről szóló blogot!”

Forrás: https://hellopakisztan.blog.hu/

Hozzászólás írása