FLYSTYLE Kiemelt MAGAZIN

Miért nem köszön ez a gyerek

Medina
Írta Medina

köszön a gyerek

Designed by Freepik

Első lépésként engedd, hogy elmondjam a saját véleményemet magáról a kérdésről. Miért nem köszön? Csak. Mert gyerek. Mert fél, mert szégyenlős, mert félénk, mert bizalmatlan, mert máshol járnak a gondolatai, nem figyel oda, jobban érdekli a ház falára telepedett katicabogár, mint a néni/bácsi, aki ráköszönt és elvárja, hogy ezt ő viszonozza. Ezernyi oka lehet a nemköszönésnekgyerekkorban. (Mondom, gy-e-r-e-k-k-o-r-b-a-n. A felnőttkori változatra ugyanis nincs mentség. Szerintem. És sajnos vajmi kevés köze van hozzá, hogy X vagy Y köszönt-e négy évesen vagy sem.)

Na, de haladjunk tovább. Jöjjön a nagy coming out.

Engem egyáltalán nem érdekel és nem is bánt, ha nem köszön egy öt éves, de még az sem ráz meg, ha egy tizenéves szájából nem tud kicsusszani még egy hello sem, ha én konkrétan ráköszönök. Elkönyvelem kortünetnek. Pont. Túllépek rajta. És tudod miért? Mert én sem köszöntem gyerekkoromban, de még tiniként sem túl gyakran, most meg szinte már kényszeresenmindenhol. Előre és jó hangosan. Tényleg. Férj néha már röhög rajtam. Konkrétan.

És ez nem azért alakult így, mert a szüleim állandóan rám szóltak, hogy köszönjek és nem is azért, mert mások rám szóltak, hogy fogadjam a köszönésüket. Na, ettől biztosan nem, sőt. Inkább csakazértsem lett belőle. Aztán valami megváltozott…

Példa, idő, szabadság

köszön a gyerek

Designed by Freepik

Nyilván a jó példa sokat számít. Na, meg a rossz. De azért nem minden. Ha csak erről lenne ugyanis szó, akkor az én gyerekeim mindenhol, mindenkinek köszönnének. És igen! Ja, nem. Mert nem köszönnek. Vagy csak ad-hoc jelleggel. Hébe-hóba. Gyakrabban, ritkábban. Ahogy az alkalom szüli… na nem a tolvajt, hanem a kedvet, a köszönésre.  De fognak. Egészen biztos vagyok benne.

(Amúgy “megfigyeltem”, hogy ha egyedül mennek valahova, akkor sokkal gyakrabban köszönnek, mint ha én is jelen vagyok. Ezt onnan tudom, hogy a boltosok/edzők mindig nagy lelkesedéssel mesélik, ha találkozunk, hogy milyen szépen köszönnek a gyerekeim. Az enyémek? Tutira viccelnek. És nem. Nem viccelnek.)

Véleményem szerint nem az automatizáltköszönésre kell megtanítani a gyereket – vagyis, hogy azért köszönj, mert azt mondtam vagy mert különben nem jövünk többet a játékboltba stb. -, hanem a mögöttes tartalomra. A másik ember tiszteletére – még akkor is, ha nem ismerjük, vagy nem kedveljük -, meg arra, hogy ezzel az egyszerű gesztussal könnyedén, hosszabb magyarázkodás nélkül ki tudjuk fejezni azt, hogy észrevettük a másikat, érzékeltük a jelenlétét és nem nézünk át rajta, nem csinálunk úgy, mintha ott sem lenne.

Mert a köszönés sokkal inkább rólunk szól, mint a másik emberről, a mi belső tartásunkról, a világhoz való viszonyunkról. És ezt egy gyerek, egy néhány éves kisgyerek még nem látja át. Saját tapasztalataim alapján 7-10 éves kor között van egy látványos belső megerősödés (ekkora épül be a köszönés morális értéke a tudatunkba), amikor nem gond a köszönés – hacsak nem nagyon szégyenlős a gyerekünk -, de aztán eljön a kamaszkor és megint zűr támad a zavarban, mert a delikvens épp azzal van elfoglalva, hogy megtalálja önmagát és a helyét a világban, így aztán kevéssé nyitott a külvilágra, na meg a többi emberre. De ez is elmúlik.

A folyamathoz tehát idő kell meg érettség, lelki érettség, amikor az egyén már képes lesz tisztelettel, érdeklődéssel fordulni a másik ember felé az érzelmeitől függetlenül. És akkor köszönni fog. Magától. Mert a belső világa ezt diktálja.

A siettetés, a türelmetlenség, a megszégyenítés, az állandó presszió csak rossz vért szül. Ha a gyerekeink testi fejlődését nem erőszakoljuk meg, akkor a léleknek miért nem biztosítjuk ezt a szabadságot? A tantusz előbb vagy utóbb, de leesik. Kell hozzá egy biztos, támogató alap. Jó példa. És türelem. A számonkérés nem sorolható egyik kategóriába sem. Tehát nem segít.

* * *

És akkor vissza az elejére. A fentiek okán engem tehát nem zavar, ha nem köszön egy gyerek. Majd fog. Sokkal jobban zavar, ha egy felnőtt nem köszön. (Meg az, hogy nem húzza le maga után a vécét a közösségi illemhelyeken. Vagy, hogy a bevásárlókocsiban hagyja a blokkokat és a zöldségek letört szárait, a felesleges nejlonzacskókról nem is beszélve.) Viszont kritizál. Engem meg a gyerekemet. Hogy miért nem tanítom meg köszönni, ő meg miért nem köszön? Aztán meg puffogva, Ezért tart itt ez a világ! felkiáltással elmegy köszönés nélkül.

Persze tudom, hogy lehetnek olyan szituációk, amelyek így-úgy indokolhatják az üdvözlés elmaradását a felnőttek világában, például, hogy valaki rohan meg siet, máshová koncentrál, de nagyon, vagy épp háttal áll nekem, vagy egyszerűen csak bal lábbal kelt fel és a fenének van kedve köszöngetnie -, de valljuk be: itt azért már bőven túl vagyunk a köszönés morális értékének tudatunkba való beépülésének idején. Így aztán a gyerekek kritizálása helyett, ha csak nem vagyunk nagyon szégyellősek, magunkba nézhetnénk egy kicsit… Mert a jó példát mi szolgáltatnánk. Ugyebár.

Hozzászólás írása