BUDAPEST Kiemelt MAGAZIN PROGRAMAJÁNLÓ ZENE

Mindig kell valami, ami életben tartja az embert!

Száraz Tamás anno nagyban hozzájárult a fiatal lányok pulzusszámának gyakori emelkedéséhez, s bár mindenki azt gondolta, hogy nagykanállal habzsolja az életet, a Picasso Branch énekese, szinte menekült a rajongók elől. A tanulás tartja frissen, s úgy fogja fel az élet kínálta lehetőségeket, mint egy all you can eat büfét. Talán épp emiatt széles a választék azon a bizonyos étlapon.

Kérlek, mutasd be nekünk Pistit…

Egy magánéleti problémákkal küzdő nőcsábász. Mivel szenvedélyesen hajkurássza a lányokat, minden gondja ebből fakad. Be akar indítani egy vállalkozást, de az is inkább szól a csajokról, mint az üzletről; nem használja ki azokat a lehetőségeket, amiket a vállalkozása adhatna. Ha odatenné magát, megmenthetné a cégét, de inkább adósságba veri magát, csak mehessen a csajok után. Aztán, ahogy lenni szokott, eléri a szerelem. A lány pont annak a kuncsaftnak a nővére, akit szeretett volna bepalizni, ráadásul a gengszter nője, aki pénzt kölcsönzött neki. Elég nagy slamasztikába kerül, de azért happy end lesz a vége.

Sokan úgy gondolják, nagyon megtalált téged ez a szerep.

Ha jellembeli hasonlóságra célzol, akkor semmiképp. Nem igazán van bennünk közös Pistivel. Anno a Picasso Branch-es években, mások lehet, hogy élvezték volna, de én untam a bujkálást a rajongók elől. Egyből kiszúrtam a villamoson, ha felismertek, s tudtam, hogy a lakásomig követnek, ezért kerülőutakon jártam haza. Egyszer így is becsöngetett egy lány, és felháborodott, amikor az orrára csaptam az ajtót. No, de visszatérve ahhoz az időszakhoz, mindenki azt gondolta, hogy faljuk a nőket, viszont mi voltunk az a fiúcsapat, akik egyáltalán nem csajoztak, mert a bulik után mentünk haza a barátnőinkhez.

Sajnálod?

Akkor nem izgatott a dolog. Meg nem is volt nagy a kísértés, hiszen én voltam tizennyolc, a rajongóink pedig tizenhat-tizenhét évesek. Persze sosem tudhatjuk, hogy alakul a dolog, ha mondjuk, érettebbek nők találnak meg. Amúgy visszafogott, szégyellős kölyök voltam. Előadtam, amit elvártak tőlem, de belül az maradtam, aki voltam.

Tényleg tud „kétarcú” lenni az ember, aki eljátssza a laza, menő srácot, majd hirtelen megint félénk lesz?

Ezen folyamatosan dolgozik az ember. Ha kimentél a színpadra, akkor tégy úgy, mintha az a való élet lenne, add elő, amit a szereped megkíván, ám, ha vége, légy az, aki valójában vagy.

Hogy jött a zene az életedbe?

Valamilyen formában mindig ott volt, hiszen édesapám énekes-gitáros. Az unokatesóm fogalmazta meg egyszer találóan: a családunk egyik fele zenész, a másik sportoló.  Nekem jó kombináció jutott, sportoltam, fúvószenekarba jártam, trombitáztam, zongoráztam. Egy nyári munka kapcsán basszusgitározni is megtanultam.

És a Picasso Branch?

Otthon ragadtam egy kamu betegséggel, s bár nem szoktam, valamiért bekapcsoltam a rádiót. Kozsó mesélt arról éppen, hogy egy új csapatot akar összehozni. Korábban a fater szidta őt rendesen, amiért úgy rakja össze a fiúcsapatokat, hogy „jól nézzen ki, tudjon táncolni, s ha énekelni is tud, az nem baj”, de ezúttal azt mondta, hogy ebben az együttesben az énekhang a legfontosabb. Elmeséltem a szüleimnek, aztán nem sokkal később ott voltam a meghallgatáson. Hazafelé félúton megálltunk a nagybátyámnál, aki azzal fogadott, hogy Kozsó telefonált, holnap menni kell vissza. Ez egy rockbanda lett volna, de végül nem alakult meg. Három hónappal később csörgött, hogy a Picasso Branch-ben számítana rám.

Egyik pillanatról a másikra óriásit fordult az életed.

Tizenhét évesen, a gimnázium 3. osztályából belekerültem egy óriási forgatagba. Egy hét után már a tévében szerepeltem, kiszedték a szemöldököm, átalakították a hajamat, beindult az életem rendesen.

Nem zavart meg?

Ebben a korban hiába vannak elveid, még nincs kialakult egyéniséged. Amit akkor mondtak nekem, vagy kértek tőlem, az abban a pillanatban természetes volt. Pár dolgot viszont sosem tudtam megszokni. Például a hazudozásokat. Hiába volt saját sztorim arról, hogy kerültem a csapatba, meg kellett tanulnom egy új történetet, amit el sem tudtam mondani, mert idegen volt számomra. Azt éreztem, hogy ez nem én vagyok, gyomorgörcseim voltak, szóval, nagyon nehéz volt az elején.

Gondolom, akkor az a három év sem telt felhőtlenül?

Profi akartam lenni, ebből voltak is konfliktusok, szinte mindenért én voltam a hibás.  Amikor ketten kiszálltak a csapatból, én is terveztem, de a szüleim azt mondták, ne hagyjam cserben őket. Egy darabig még elhitettük egymással, hogy minden rendben, viszont folyamatosan mérgeződött a kapcsolatunk. Ettől eltekintve, sok jót értünk meg, rengeteget fejlődtem, főleg érzékenység terén. Ha valaki felkészít erre a világra, lehet, másképp állok hozzá.

A színpad hogy jött?

Ez is „valahogy”…Nem terveztem, hogy  énekes  leszek, mégis az lettem. Ezt sem terveztem. Minden így jön az életembe. A megfelelő emberek a megfelelő időben. Épp akkor találkoztam Mészáros Árpival, amikor megnéztem a Mozartot és azon agyaltam, hogy ez nekem tetszik. Két hónap múlva duettet énekeltünk ebből a darabból. Árpi elkezdett menedzselni, elvitt magával egy külföldi darab meghallgatására is. Abból nem lett semmi, amit nem bánok, mert németül kellett volna énekelni, meg szakmailag sem tartottam azon a szinten, de ott ismertem meg a menedzseremet, aki több külföldi munkára is kiközvetített, ajánlott meghallgatásokra. Olyan munkákat kaptam, hogy lépésről lépésre tudtam fejlődni. Azt is mondhatnám, hogy hároméves fizetett iskolába jártam, s közben álomhelyeken fordultam meg.

Ezek szerint az iskolát becsülettel kijártad, mert amikor hazajöttél, egyből két főszerepet kaptál.

Tényleg sokat tanultam és dolgoztam, de akkor is döbbenet volt, hogy egyszer csak ott állok Magyarország vezető musical színházának színpadán és a két legjobban menő darab főszerepét játszom. Én voltam Rómeó, illetve Lucheni az Elisabethben. Az utóbbiban álló tapsot kaptunk, amit akkor megkönnyeztem. Két héttel később pedig egy újabb álomszereppel premiereztem.

Most meg egy rendhagyó musical főszerepét játszod.

Ez a felkérés megint derült égből villámcsapásként ért…Volt egy páréves mélyrepülésem, amikor az mozgott bennem, hogy más munka után kellene néznem, kipróbálni ezt-azt, de aztán elkezdtem visszakapni a hangom, a reményt, a motivációt.

Ezalatt az idő alatt, azért kiderült volna, ha mondjuk asztalosnak kéne menned.

Terveztem és csináltam szekrényt is… Amúgy sosem féltem valami újban kipróbálni magam. Anno voltam babysitter is Angliában, igaz, azt terveztem, hogy ott majd közben beiratkozom egy zeneiskolába, de aztán illegális munkavállalásért kitoloncoltak. A legfontosabb az, hogy maguktól megtalálnak a lehetőségek és tudni fogom, ha váltani kell. Azért most a színpad mellett az életünket is tervezzük. Szeretnénk felépíteni a saját üzletünket, egy tánciskolát és fotóstúdiót.

Az ember, aki sosem nyugszik, így lehetne jellemezni téged?

Szerintem mindig kell valami, ami életben tartja az embert. Nagyon sokan azért öregszenek meg hamar, mert „élve meghalnak”. Engem a tanulás tart frissen. Két éve elkezdtem dobolni, a feleségem nem örült, hogy a zongora, a basszusgitár, a számítógép, és a két fényképezőgép mellé ez is bekerült, igaz, ennek köszönhetően költöztünk egy másik helyre, egyszóval ez is hozott valamit magával. Ha engem egy dolog érdekel, akkor ezerrel belevetem magam, s ha összejön, egy pont után továbblépek. Kicsit úgy élem meg ezt, mint az all you can eat büfét.

Ahol a fotózás is szerepel az étlapon, hiszen a főszerep mellett te vagy a stáb „beépített fotósa”.

Szívesen fotózok, de itt is az a cél, hogy profi legyen az ember, mert akkor kevesebbet kell retusálni, az pedig rengeteg időt elvisz.

Miért nézzük meg a Retropolyt?

Mert jópofa, kerek történet és sokaknak nosztalgia. Ma már nincsenek azok a házibulik, amikor a szüleink bedobták a kazettát, és elkezdtek táncolni a kedvenc dalaikra. Szerintem ez ma is jót tenne mindenkinek. Azért érdemes megnézni, mert egy nagy közös visszaemlékezés lehet belőle.