SZÉPSÉG

A nap, amikor megszűntek az előítéleteim – és újra megszülettem

Medina
Írta Medina

Tudjátok, soha nem tudtam azonosulni az esztétikai beavatkozásokkal. A vadabb plasztikai műtétekről már inkább nem is nyilatkozom, mert abszolút nem az én ízlésemnek valók. Alapvetően természetes nőnek tartom magam, aki változtatott volna némiképp a külsején – mégsem tudta elhatározni magát, lévén képtelen voltam semmibe venni a saját véleményemet.

Márpedig én elég erős véleménnyel vagyok… azaz voltam a „szépészeti vagdosásokról”. Ma már nem tudom eldönteni, hogy a gyávaság szólt belőlem, vagy ahogy mások mondani szokták: irigykedtem. Mert volt mire. Nem, nem azon hölgyekre akiknek az arcuk – a saját egyéniségükkel együtt – megszűnt létezni a kacsaszáj vagy a túlzásba vitt botox által.

Azokra a lányokra néztem sajgó szívvel, akiken látszott, hogy bevállaltak egy kisebb külső beavatkozást (arc- és melltájékon), és ettől megváltoztak: máshogy jártak az utcán, más volt a kisugárzásuk. Nem fölényes, inkább harmonikus. Elégedett, magabiztos. Erre tényleg irigy voltam.

Hogy miért? Mert minden reggel, amikor belenéztem a tükörbe, elöntött az elégedetlenség érzése. A jellememből fakadóan (és az elveimhez hűen) először mindig az arcot fürkészem, ha valakivel találkozom. Ennél fogva a sajátomat is gyakrabban nézegetem a tükörben. És mit láttam? Szép szemek, hosszú szempillák, aránylag egyenes orr (habár nem a fitos fajtából), és… egy száj. Egy vékony, szigorú, keskeny vonalnál alig vastagabb száj.

Nem tartom magam sem szigorúnak, sem megkeseredettnek, viszont az arc, amit láttam… na, azzal valahogy nem tudtam megbékélni. És ez napról napra, évről évre rosszabb lett. Annyira, hogy végül a „csíkszájam” betegévé váltam. Mániákusan kerestem a kiutat az állapotomból; hogy hogyan tudnám komfortosabban érezni magam a saját bőrömben. Nem tartott kevés ideig, azt meg kell mondjam…

Végül mégis eljött a nap, amiért máig hálás vagyok. Az a nap, amikor megszűntek az előítéleteim és megértettem, hogy az eltúlzott plasztikáztatás nem törvényszerű. Hogy egy orvosesztétikai vagy sebészeti beavatkozásnak igenis lehet nyomós oka (az unalom elűzésén, a megszokáson és a fölös lóvé elköltésén kívül). Például az ÉN esetem.

Nagyon boldog vagyok, amiért rátaláltam a megoldásra, aminek hála most már nem egy borús arc néz rám vissza a tükörből reggelente. Mert az interneten vadul böngészve rátaláltam egy tartós ajakimplantátumra – igen, jól olvasod: ajakimplantátumra. Nemrég pedig – habár nagyon izgultam – döntöttem és megejtették a műtétet. Mielőtt még ítélkeznél, szögezzük le: nem fordult ki a szám a helyéről – csupán LETT szám.

Mégpedig hangsúlyos és telt szám! Amivel bátran mosolygok – anélkül, hogy éreznék valamit a benne lévő szilikonból –, és aminek a hatására előbújt a hátam mögül az önbizalmam is. Mindehhez pedig semmi másra nem volt szükségem csak arra, hogy elengedjem a kételyeimet és az előítéleteimet. És persze pár napnyi pihenésre egy amúgy teljesen fájdalommentes fél óra után.

És tudjátok mit? Nem, hogy nem bántam meg a dolgot… Inkább azt sajnálom, hogy eddig vártam és gyötörtem magam ahelyett, hogy elmentem volna egy konzultációra megvilágosodni.

De nem baj. Jobb később, mint soha. A lényeg, hogy rátaláltam a PermaLipre és bebizonyították, hogy nem csak kacsacsőrű emlősként lehet távozni a műtőből… 🙂

Ha érdekel a lehetőség, ami megváltoztatta az életem, itt érdeklődhetsz, kérdezhetsz:

Esthetic Hungary
WEB
Facebook

 

Kiemelt kép: Flickr

 

 

Hozzászólás írása